Van egy párom, akit szeretek… de kezdem úgy érezni, hogy teljesen elveszítem magam ebben a kapcsolatban.
Két gyereke van (9 éves fiú, 12 éves lány), akik kéthetente jönnek hozzánk. A párom 85 ezer Ft gyerektartást fizet, mégis az az elvárás, hogy mindent mi vegyünk meg nekik – telefon, laptop, elektromos roller… bármi, amit csak kitalálnak. Mi ezt egyszerűen nem tudjuk megengedni magunknak.
És itt kezdődnek a gondok…
A gyerekek ellenem fordultak. A fiú eldugja a székletes alsóneműjét, és engem hibáztatnak miatta. Ha nem engedem, hogy csak édességet egyenek, akkor „gonosz” vagyok – hiába főzök többfélét, hozzá sem nyúlnak, csak a Kinder csokit és az instant tésztát eszik.
Egymást is verik… de ez sem számít.
Ha bármit szólok, én vagyok a rossz.
Ha azt mondom, tanítani kellene őket tisztálkodni, én vagyok a hibás.
Ha rendet szeretnék, én vagyok a hibás.
Ha nem akarom, hogy csak édességen éljenek… akkor is én vagyok a hibás.
A párom pedig… mindig nekik ad igazat.
Volt olyan, hogy eltörték az ágyat – és jutalmat kaptak érte.
Közben velem úgy beszélnek, mintha semmit sem érnék.
A legrosszabb pedig az volt, amikor a kisfiú kijelentette:
ha lenne közös gyerekünk, akkor az apjuk soha többé nem látná őket…
És még ekkor sem történt semmi.
Amikor nincsenek itt, minden rendben van… vagy legalábbis azt hittem.
De már akkor is érzem, hogy valami végleg megromlott.
A párom szerint én „utálom” a gyerekeit.
Szerintem csak próbálok határokat tartani.
Tényleg én vagyok a rossz?
Normális ez az egész?
Vagy ideje lenne elengednem ezt a kapcsolatot… még akkor is, ha szeretem? 
